Mos akadt némi idő arra, hogy szóljak a marosvásárhelyi díszpolgári cím átadásáról, mely igencsak feszült légkörben zajlott le.
Azt tudni kell, hogy évek óta egy magyar és egy román polgár kap díszpolgári címet. Ennek kialakulásának a története is visszavezethető lenne, de most ezzel nem foglalkozunk.
Nos Marosvásárhelyen egy fotókiállításról igyekeztünk a Kultúrpalotába, ahol Pro Urbe-díjak és díszpolgári kitüntetések átadására került sor. Már az meglepő volt, hogy feketébe öltözött fegyveres kommandósok vigyáztak az épületre. Én akkor még nem tudtam, hogy miért. Bementünk a gyönyörű épületbe, melynek előterében felsorolták azokat a támogatókat, akik anyagilag járultak hozzá a felépítéséhez. Kizárólag magyar támogatókat láttam. 1912 környékén épült. Akkoriban a város legmodernebb középülete volt, és az első, ami a szecesszió stílusát képviselte.
Tehát a kommandósok megleptek, de mivel kísérőkkel voltunk, hozzánk nem szóltak. Bent kiderült, hogy botrányszagú lehet a díszpolgári cím átadása, melynek várományosa többek között Lazar Ladariu (L.L.).
Nem mostani ez a történet, ugyanis 4 éve hadakozik az RMDSZ a városi tanáccsal, hogy L.L. ne kapja meg a díszpolgári címet. Eddig sikerült. Most már nem.
Ott ültünk majdnem szemben Dorin Florea polgármesterrel, tőle balra, nekünk jobbunkon pedig két-három méterre Ladariu. Mint vendég, sőt mint egy magyarországi delegáció tagja feszülten vártam L.L. jövetelét. Nem én voltam az egyedüli, mert Florea polgármesteren is látszott a feszültség és az idegesség. A laudáció után L.L. tíz perces beszédet tartott, felrúgva ezzel a protokoll ősi szabályát, miszerint a köszönetnek néhány mondatnál többnek nem szabad lenni. Harsányan, ellentmondást nem tűrő hangon mondta mondókáját, mely a saját maga dicshimnuszaiból állt. No komment!
A polgármester meg feszengett, mert őt is zavarta és tudta, hogy baj lehet. De szerencsére nem lett baj. Szerencsére, mert a többi díjazottat is beárnyékolta volna az ottani botrány. Botrány így is volt, mert néhányan visszaadták díszpolgári kitüntetésüket, mint mondták, nekik van önérzetük, és nem akarnak egy platformon mutatkozni Ladariuval. Megértem őket. Ugyanis Ladariu mint a román nacionalisták szóvivője, újságírója meglehetősen sokat tett azért, hogy kibékíthetetlen ellentétek alakuljanak ki magyar és román között. Nem telt el egy olyan nap, melyen ne jelent volna meg egy magyargyűlölő cikke. Sokakkal beszélgetve arra is kaptam információt, hogy köze volt 1990-ben a marosvásárhelyi zavargásokhoz, melyen a magyarok ellen uszított. Csak emlékezzünk Sütő András íróra, aki a marosvásárhelyi tiltakozók ellen szervezett pogromokban vesztette el szeme világát.
Megértem Florea polgármestert is, aki állítólag ellenezte Ladariu kitüntetését, mert ezen cselekedetek, tettek, uszítások, nem épp a békés egymás mellett élést hivatottak erősíteni, hanem pont az ellenkezőjét. Az meg külön fájó, hogy egy teljes egészben magyarok által tervezett, pénzelt és felépített épület adott otthont, a magyarokat nemcsak nem szerető, hanem egyenesen gyűlölő újságíró díszpolgárrá avatásának.
További megdöbbentő dolgokért megint csak nem kell a szomszédba mennie a magyar városnak, ugyanis a Kultúrpalotától nem messze, a tér túlsó végén áll azaz ortodox templom, melynek falán a magyarok ellen uszító freskó díszeleg.
Mi magyarok és azt hiszem minden keresztény ember azért látogat el Isten házába, hogy megnyugvást, lelki feltöltődést, és embertársainkkal szembeni megértést, türelmet adjon útravalónak. Ez valahogy itt Romániában ebben a templomban máshogy van. Nem értem a felekezethez tartozókat sem. Miért tűrik eme gyalázatos festményt a templom előterében, ami nem a szeretetet, hanem a gyűlöletet adja útravalónak az onnan távozóknak.
Ez is egy filozófia, de nem a megbékélés filozófiája, ugyan úgy, mint Ladariu tettei és annak megkoronázása egy díszpolgári címmel sem az.
De az sem a megbékélés mezeje, hogy a román politikusok addig küzdöttek, amíg kiharcolták a nacionalista polgártársuk kitüntetését.
Tehát lenne mit tenni a megbékélésért, amit úgy látszik elkezdeni is nehéz, mert e mellett a gyűlöletkeltés ingoványos talajára sem kellene rálépni. Ugyanis a kettő nem megy egyszerre.
El kellene ismerni a mélyebb történelmi gyökerekkel rendelkező magyarok létét, fel kellene hagyni a történelem meghamisításával, mert ami nem volt, az sosem létezett.
Meg kellene szüntetni az a román politikai taktikát, mely munkaerő vándorlásnak álcázott románajkúak betelepítését végzi még most is a magyar területekre, mellyel mesterségesen átrendezte és rendezi még most is egyes városok nemzetiségeinek arányát, ami ott egy idő után a törvény oldaláról is a románajkúaknak kedvez.
Jól mutatja a betelepülők nagyságát a gomba módra szaporodó ortodox templomok léte is melyek néhol – az előbbi példa mutatja – megfelelő lelki útravalót is adnak a magyarok ellen. A mesterségesen idegenbe települők templomai egyben egyes korok éles lélekfilozófiai különbözőségeire is utalnak, hisz azoknak épült, akik kényszerűségből, szörnyű politikai akarat parancsaként cseppentek bele egy teljesen más kultúrával rendelkező közegbe.
Ugyanis a hozott múlt más, mint az évszázados ottani.
Nem lehet összehasonlítani a 14. században épült református vártemplom szellemiségét, - mely történelmi korokat átvészelve emberek sokaságának nyújtott nemcsak lelki támaszt, hanem menedéket is - azzal az ortodox templommal, ami a 19. században épült a betelepülők számára. Az ötszáz év igencsak tekintélyt parancsoló időszak, még akkor is, ha a két templom között monumentalitás tekintetében – mely csak tégla kérdése - az ortodox kerekedett felül.
Beszélhetünk e akkor román-magyar megbékélésről, ha a tudós, nyelvújító irodalmár Kazinczy Ferenc szülőháza helyén Érsemjénben, ma ortodox parókia áll?
Elkerekedvén a díszpolgári címtől csak arra szerettem volna ráébreszteni embertársaim figyelmét, – nem vallásháborút idézve tapasztalataimmal – hogy két nép akkor tud békésen egymás mellett élni, ha az egyik, nem a másik rovására akar érvényesülni, mert az előbb vagy utóbb megbosszulja magát.
Pacepa (Ion Mihai Pacepa tábornok egykori Securitate-vezető) könyve a Vörös Horizont is a borzalmakon kívül, ezen eszme hosszú távú életképtelenségét jelzi az olvasónak.
Erdély - Marosvásárhely - Pro Urbe-díj - politika - közélet - Bogdándy (Bogdándi)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése